Valahogy így. A társadalom felgyorsult, egyre nagyobb szerepet kapnak az életünkben a tárgyak. Hihetetlen pénzeket költünk okostelefonokra, otthoni ketyerékre, kényelmi eszközökre, autókra, miközben nem fordítunk energiát és figyelmet a kapcsolatainkra. A gyors cserék miatt megváltozott az életünk, instant viszonyokra rendezkedünk be minden területen. Sajnos az állattartásban is. Ez pedig könnyen azt eredményezheti, hogy az állatvédelem értelme teljesen megváltozik néhány év leforgása alatt. Kössük fel a nadrágot, mert ez nem fikció, ez megtörténhet, megtörténik...
Sándor vidéken él. Iphone-ját részletre vette, törleszteni nem igazán tudja, a társaság követeli a neki járó összeget, de nincs miből megadni. Kellett a telefon, mert hát mindenkinek az van, meg milyen már nélküle, vagy még rosszabb: egy gagyibbal. Sándor egyik nap véletlenül leveri a telefonját a konyhaasztalról. Megreped a kijelzője. Dühös, elkeseredett, tehetetlenségében majdnem sír. Senki sem látja. Ahogy azt sem, hogy a kutyája nyakába nőtt lánccal, a tűző napon fekszik apatikusan. Napok óta nem evett, maradék kis vize forró és az algától zöld.
Dávid tehetős üzletember, nem kell számolnia a forintokat. Csodálatos autója van, lakás árban vett erőgép. Imádja. Egyik este hazafelé autózik, amikor egy faluszéli részen átfut előtte egy macska. Fékez, de elüti. A macska súlyosan megsérül, de Dávid kizárólag a benyomódott rendszámtábla javíttatása felett érez bármit is. Az úton fekve szenvedő állattal mit sem törődve, sűrűn baszdmegolva továbbhajt.
Enikő egyetemista. Otthon lakik, van egy kutyájuk is. Sokat tanul, sokat van a lakásban. Sokszor hosszú órákon át rá sem néz a kutyára, azt sem tudja, hogy él-e, hal-e. A telefonját nyomkodja, selfieket készít a Facebook oldalára, hogy mennyire kemény a tanulás. Édesanyja este ér haza, a kutya még nem volt le, ő fáradt, megkéri Enikőt, hogy vigye le. Egy hiszti és fél óra sminkelős készülődés után leviszi az ebet. Az egész séta alatt a telefonját bűvöli. Üzeneteket vált, lájkol, olvas. A kutya az egyik bokor alól mérgezett ételt eszik fel, de pont úgy nem veszi észre, ahogy azt sem, hogy kétszer kellett volna kakit szednie utána. A séta alatt egyetlen egy szót nem szól a kutyához, de a lépcsőház előtt csinál egy közös selfiet: "Imádom Picurt, hát nem cuki?!"
Régen úgy volt, hogy az ember megmentett egy kutyát, rehabilitálta, és ha nem is túl gyorsan, de gazdához adta. Ha ez ellenőrzötten és szigorú feltételek mellett történt, akkor nem kellett attól félnie, hogy a kutyát nem egyszer kell megmentenie, az élete során még vissza fog hozzá kerülni legalább egyszer. Mert voltak ugyan kivételek, de ritkán. Most viszont már a válás, a megváltozott életkörülmények, a külföldi munka, az új élettárs, a megrágott okostelefon bármelyike okot szolgáltathat arra, hogy a kutyát visszalökjék az állatvédő szervezet gondozásba. Mert neki az a dolga, az emberek pedig békésen és önként menetelnek a tárgyak világuralma felé. A telefonja viszont soha nem fog viszontszeretni senkit.
Sokszor elgondolkodunk azon, hogy van-e értelme ennek az egésznek. Amikor az ember tizensok éve belekezdett, nem voltak olyan tervei, hogy megváltja a világot, egyediben, kicsiben gondolkodott, életekben mérve a sikert. Persze közben reménykedett, hogyha jobb nem is lesz, de talán rosszabb sem. És eleinte úgy is tűnt, hogy az Internet új kapukat nyit: az információ gyorsabban áramlott, és bár így több lett látszólag a feladat, de sok olyan helyre is betekintést engedett, ahová a fiziaki távolságok miatt nem lett volna az embernek esélye belátni. Az ismeretterjesztéssel, a nyílt kommunikációval megjelent egy stabil támogatói réteg, sokan ivartalaníttatták az állataikat, programok szerveződtek a jobb állattartás célkitűzésével. Számolódtak fel haláltelepek, sintér királyságok, sok kutya kapott új esélyt.
Aztán hirtelen valaki nyomott egy pause gombot. A genetikus szegénység és nyomor mellé, ahol a kutya már a semmi kategóriája, csak úgy van, felzárkózott a lecsúszó középréteg kiszolgáltatottsága, a kutya ellátására nem maradó forint, a reménytelenség előli külföldre menekülés. És bónuszban bejött az érzelemmentesség, a kötődés hiánya vagy felszínes volta, az önfelmentő döntések, a Z-generációs állattartás a gazdák korosztályba sorolásától függetlenül. Ennek egyszer része, egyszer nem része a kutya. Akár gyors egymásutánban. Az állatvédők pedig töltsék ki a köztes időket a kutya életében. És mosolyogva mentsék fel a kedves leadó vagy visszaadó gazdát: "mi megértjük, megváltoztak az életkörülményeid, nem tehettél mást".
