Pimpa egy nyolc éves, rövid szőrű tacskó keverék szuka, akivel az Illatos úton találkoztunk akkor, amikor egy másik kutyáért mentünk. Előtte való nap adták le őt, a saját családja. A kiskutya nem nagyon értette, hogy mi történt vele, miért került egy kennelbe a megszokott környezetéből, mi pedig nem tudtuk hátrahagyni őt. Ahogy az állatorvosra vártunk, hogy a szükséges adminisztrációt elintézzük, kirajzolódott Pimpa története is.

Egy házaspár nevelte őt kölyök kora óta, imádták, lakáskutya volt, szépen és csendben teltek az évek. Aztán a gazdibácsinál rákos daganatot diagnosztizáltak, és ahogy a vizsgálatok egymást érték, és a műtét tervezett időpontja is közeledett, az orvosuk úgy döntött, hogy a kutya és a rákos beteg nem fér meg egy fedél alatt. Különösen nem a műtét után, ahol a fertőzésveszély, a kutya puszta jelenléte, szóval minden, de minden csak rontja a túlélési esélyeket, és ha nem intézkednek azonnal, akkor a férfiről mondanak le egy semmi kutyáért, az meg mégis milyen már. Hát nem meggyógyulni akar az ember?

A család meghozta a döntést. Ha az orvos mondja, akkor a kutya nem maradhat. El is hitték, hogy az addig szeretett kis lény hirtelen veszélyes tényezővé válik, aki több baktériumot hord fel a lakásba, mint az emberek tennék, vagy bármi egyéb, ami nem steril környezetből érkezik. Mivel megoldást a kapott rövid határidő alatt nem találtak, hirtelen rá kellett jönniük arra is, hogy nincsenek kedves szomszédaik, szerető ismerőseik, távoli rokonaik, akik egy könnyen kezelhető kutyát átmenetileg magukhoz vennének, az állatvédőknél meg nincs hely, így jobb lehetőség hiányában leadták Pimpát az Illatos úton. Zokogtak. Remegő kézzel írták meg a leadó papírt, hogy az örökbefogadónak legyen információja róla, legalábbis az alaptulajdonságait illetően. Hogy sétáltatták, és hogy soha nem bántott senkit, nincs hibája, nagyon szeretik... A gazda betegsége... Ilyesmik. A végén már az Illatos úti gondozónak is könny tolult a szemébe, hiszen nem, ilyen nem történhet meg, az ilyen emberektől nem lehet elvenni a lehetőséget arra, hogy szerethessék, akit ők neveltek fel. Nem veheti el egy orvos sem, senki. De az élet mégis kegyetlen. Az orvos szava szent. Ha csak ezen múlik, nem lehet megkockáztatni. Egy ember életéről van szó.

A kutyának szerencséje volt, mert a véletlenek összjátékának köszönhetően egyetlen napot töltött a telepen, onnan egy kutyapanzióba került, ahol a napi többszöri séta mellett fűtött helyen lehetett. Pimpa számára megkezdődött a mentett kutyák élete a kezdeti állatorvosi protokollt is beleértve. A szívféreg-tesztje negatív lett, az ivartalanításon rendben átesett, majd ideiglenes befogadóhoz költözött, hogy ott lábadozzon tovább.

Aztán kaptunk egy telefont. A volt gazdi volt az, a feleség. Hogy tudják, hogy amikor leadták, akkor elveszítették a tulajdonjogukat, és Pimpa már nem az övék, de ha még nem jelentkezett rá senki, akkor ők szeretnék örökbefogadni tőlünk, akármik is a feltételek. Kértük őket, hogy gondolják végig, hiszen mi nem szeretnénk ennek a kutyának újabb megrázkódtatást, nem is érdemelné meg, nagyon-nagyon jó kutya, ami valójában őket dícséri, szépen, szeretetben nevelhették fel.

Pár napot kaptak, és jelentkezett is a hölgy, hogy szeretnék. Kiderült, hogy az orvos úgy mondatta le a gazdát a kutyájáról, hogy azt sem tudta akkor, hogy a daganatok annyi helyen képeztek már áttétet a szervezetben, hogy műtéti úton nem eltávolíthatók. A gazda pedig a kemoterápiát nem vállalta. Anélkül fog eltávozni, ha eljön az ideje. Egy dolog viszont biztosan nem fog rontani az állapotán: a kiskutyája iránt érzett aggodalma. Pimpa ugyanis visszaköltözött, hogy ott legyen mellette a bajban, hogy megnyugtató jelenlétével segítse a házaspárt a nehéz időkben is, és majd ha férfigazdája távozik, ott legyen a hölgy gazdi társaként, vigaszaként. Pimpa úgy ért révbe, hogy el sem szabadott volna mennie... Egyetlen orvoson és az ő szigorú szaván múlt a leadása, a szerencsén pedig az, hogy visszatalált a családjához.

Pimpa gazdibácsijának kitartást, méltóságban megélhető, osszú hónapokat kívánunk. Pimpa is így lenne a legboldogabb, de mi valóban tudjuk, amit nem lehet receptre felírni: a kutya jelenléte a gazdibácsi számára is segítség, nem pedig akadályozó, veszélyeztető tényező.